HATODIK FEJEZET

És most, átugorva némi időt, hadd mutatom be az olvasónak boldog körünket.Adrian, Idris meg én a windsori kastélyban laktunk; Lord Raymond és a húgom abban a házban, amelyet az előbbi a Nagy Park szélén építtetett, Perdita – még mindig így nevezett – kunyhójának közelében, ahol mi ketten, még szegénysorban, elnyertük boldogságunk biztosítékát. Voltak külön elfoglaltságaink és közös szórakozásaink. Néha egész napokat töltöttünk az erdő levélsátra alatt könyveinkkel és muzsikánkkal. Ez azokon a ritka vidéki napokon fordult elő, amikor a nap felhőtlen fenségben emelkedik éteri trónjára, és a széltelen lég akár a kristálytiszta és üdítő vízfürdő, nyugalomba borítja az érzékeket. Amikor felhők fátyolozták az eget, és a szél szétszórta őket erre-arra, felbontva szövetüket, s darabjaikat széthajigálva az égi mezőkön, akkor kilovagoltunk, s a szépség és a felüdülés új helyszíneit kutattuk. Amikor a gyakori esők a szobába zártak minket, estéli felfrissülés követte a délelőtti tanulást, amelyet zene és dal vezetett be. Idrisnek természet adta muzikalitása volt, gondosan képzett hangja telt és édes. Raymond meg én is részt vettünk a koncerteken, Adrian és Perdita pedig a lelkes hallgatóság szerepét játszották. Oly vidámak voltunk, mint nyáron a rovarok, játékosak, mint a gyermekek; mindig mosolyogva üdvözöltük egymást, s a másik arcáról elégedettséget és örömöt olvastunk le. A legfőbb mulatságainkat Perdita kunyhójában tartottuk; sosem untunk rá arra sem, hogy a múltról beszélgessünk, vagy a jövőről álmodozzunk. Köztünk ismeretlen volt a féltékenység és a békétlenség; sem félelem, sem remény, sem változás nem zavarta meg nyugalmunkat. Mások megállapították, hogy bizonyára boldogok vagyunk – mi állítottuk, hogy valóban.

Ha történt köztünk különválás, az általában úgy esett, hogy Idris és Perdita együtt kóboroltak el, mi pedig maradtunk, hogy megbeszéljük nemzetek dolgait és az élet filozófiáját. Természetünk különbözősége adott lendületet ezeknek a beszélgetéseknek. Adrian rendelkezett a felsőbbrendű műveltséggel és ékesszólással, ám Raymond gyors felfogással és gyakorlati életismerettel bírt, amelyeket jobbára Adrian ellenében játszott ki, ez tartotta fenn a társalgás labdáját. Máskor többnapos kirándulásokat tettünk, és átvágtunk az országon, hogy híresen szép vagy történelmi nevezetességű helyeket keressünk fel. Néha felmentünk Londonba, és részt vettünk a nyüzsgő sokaság szórakozásaiban, néha pedig közülük szállták meg néhányan menedékünket. Ez a változás csak még fogékonyabbá tett minket saját körünk intimitására, isteni erdőnk nyugalmára és a szeretett kastélyunk termeiben eltöltött boldog estékre.

Idris természete különösen nyílt, lágy és szeretetteljes volt. A vérmérséklete változatlanul édes, és bár a szívét megérintő dolgokban keménynek és eltökéltnek bizonyult, szeretteinek szívesen engedett. Perdita kevésbé volt tökéletes, ám a gyengédség és a boldogság enyhítettek veleszületett tartózkodásán. Értelme világos és átfogó volt, képzelete élénk; természete őszinte, nagylelkű és józan. Adriannek, lelkem páratlan fivérének, az érzékeny és kiváló Adriannek, aki mindenkit szeretett, s akit mindenki szeretett, mégis úgy rendeltetett, hogy ne találjon rá önnön másik felére, amellyel kiteljesedhetne boldogsága. Gyakran hagyott magunkra minket, és egyedül járta az erdőt, vagy vitorlázott könnyű csónakján, s csak a könyvei voltak a társasága. Kitartóan őrizte vidámságát, de néha a csüggedés rohamai törtek rá; karcsú testét túlterhelte az élet súlya, és úgy tetszett, lelke inkább csak lakozik testében, nem egyesült vele. Aligha kötődtem jobban Idrisemhez, mint a bátyjához, és Idris úgy szerette őt, mint tanítóját, barátját, s a jótevőt, aki biztosította neki, hogy legszebb álmai valóra váljanak. Raymond, a becsvágyó, nyughatatlan Raymond megpihent nagy életútjának felénél, és elégedetten adta fel az uralkodásról meg a hírnévről szövögetett terveit, hogy egy legyen közülünk, a mező virágai közül. Királysága Perdita szíve volt, alattvalói a húgom gondolatai; Perdita szerette őt, felsőbbrendűként tisztelte, engedelmeskedett neki, kiszolgálta. Semmiféle feladatot, ragaszkodást, figyelmet nem érzett terhesnek, ha Raymondról volt szó. Olykor távolabb ült tőlünk, és nézte Raymondot, sírva a boldogságtól, hogy ez a férfi az övé. Lelkében templomot emelt szerelmesének, és minden tulajdonsága egy-egy papnő volt a Lord szolgálatában. Ugyanakkor néha akaratosan és szeszélyesen viselkedett, de utána keserűen bánta bűneit, teljesen visszakozott; még húgom természetének ez a kiegyensúlyozatlansága is kedvére volt Raymondnak, akit nem olyan fából faragtak, hogy sodortassa magát lustán az élet folyamával.

Házasságuk első évében Perdita bájos lánykával ajándékozta meg Raymondot. Különös volt felfedezni ebben a miniatűr modellben apjának vonásait. Ugyanaz a félig megvető ajak és diadalmas mosoly, ugyanaz az intelligens szem, ugyanaz a homlok és gesztenyebarna haj, a keze és elvékonyodó ujjai is Raymondéra emlékeztettek. Mennyire drága is volt Perditának! Idővel magam is apa lettem, és kis drágáink, játékszereink és örömeink ezernyi új, kellemes érzést hívtak elő.

Évek múltak így – évek. Minden hónap előhívta utódját, minden esztendő pontosan olyat, amilyen az előző volt; életünk eleven kommentárja volt Plutarkhosznak arra a szépséges érzületére, hogy „lelkünknek természetes hajlama van a szeretetre, hiszen éppen annyira született szeretni, mint érezni, érvelni, érteni és emlékezni”. Változásról és aktív célokról beszéltünk, mégis Windsorban maradtunk, képtelenek lévén megtörni a varázst, amely elvonult életünkhöz fűzött minket.

Pareami aver qui tutto il ben raccolto

Che fra i mortali in più parti si smembra. [xxxvii]

Minthogy most már a gyermekeink is adtak nekünk elfoglaltságot, kifogást találtunk tunyaságunkra, azt az ötletet, hogy még ragyogóbb pályafutásra neveljük őket. Nyugalmunkat végül megzavarták, és az események menetét, amely öt éven át csendes nyugalomban telt, olyan törőgépek és akadályok törték meg, amelyek felébresztettek minket kellemes álmunkból.

Sor került Anglia új kormányzójának megválasztására, és Raymond kérésére Londonba költöztünk, hogy tanúi legyünk a választásoknak, sőt részt vegyünk bennük. Ha Raymond Idrist vette volna nőül, ez a poszt ugródeszkája lett volna még magasabb méltósághoz, hatalom és hírnév utáni vágya tökéletesen beteljesült volna. Elcserélte jogarát lantra, királyságát Perditára.

Gondolt-e erre, miközben a város felé utaztunk? Figyeltem, de nemigen tudtam kivenni, mire gondol. Különösen vidám volt, játszott a gyermekével, és minden kiejtett szóból tréfát faragott. Talán azért tette ezt, mert felhőt látott Perdita homlokán. Megpróbálta összeszedni magát, de a szemét időnként könny futotta el, és sóvárogva nézte Raymondot meg a kislányt, mintha félne, hogy valami rossz történik velük. Így is érzett. Rossz előérzet töltötte el. Kihajolt az ablakból, nézte az erdőt, a kastély tornyait, és amikor ezeket más tárgyak eltakarták, felkiáltott.

− Boldogság helyszínei! Szentséges és hűséges szerelem színhelyei, mikor látlak titeket újra? És amikor újra látlak, a szeretett és boldog Perdita leszek-e még, vagy megtört szívvel, elveszetten kószálok majd ligeteidben, mostani magam kísérteteként?

− Ugyan már, csacsi – szólt rá Raymond –, min töpreng a kis fejed, hogy egyszeriben ilyen fennkölten komor lettél? Légy vidám, vagy átengedlek Idrishez, és Adriant hívom a hintóba, aki, látom a gesztusaiból, osztja jókedvemet.

Adrian lóháton ült, odajött a hintóhoz, és vidámsága, a Raymondéhoz társulva, elűzte húgom rosszkedvét. Este érkeztünk Londonba, és a Hyde Park közelében lévő szállásainkra mentünk.

Másnap kora reggel Lord Raymond meglátogatott.

− Csak félig abban a hitben jöttem önhöz – mondta –, hogy segít tervem megvalósításában, de eltökélten, hogy véghezviszem, akár támogat, akár nem. Mindazonáltal ígérjen titoktartást, mert ha már nem járul hozzá sikeremhez, legalább ne hiúsítsa meg.

− Nos, ígérem. És most…

− És most, drága öregem, miért jöttünk Londonba? Hogy jelen legyünk a kormányzó megválasztásánál, és igenünket vagy nemünket adjuk ő köntörfalazó kegyelmességének? vagy a hangoskodó Rylandnek? Komolyan azt hiszi, Verney, hogy ezért hoztam önöket a városba? Nem, saját kormányzónk lesz. Jelöltet állítunk, és biztosítjuk a sikerét. Adriant jelöljük, és mindent megteszünk, hogy elnyerje azt a hatalmat, amelyre születésénél fogva jogosult, és erényeivel méltán kiérdemelt.

Ne válaszoljon; ismerem az összes kifogását, és sorra megválaszolom őket. Először, beleegyezik-e, hogy nagyember legyen? A rábeszélést bízza rám, ebben nem kérem a segítségét. Másodszor, fel kell-e cserélnie a földiszeder-szedést és a sebesült fogolymadarak ápolását egy nemzet irányításával? Kedves Lionelem, mi házasemberek vagyunk, és elegendő elfoglaltságot találunk feleségünk szórakoztatásában vagy gyermekünk táncoltatásában. Ám Adrian egyedül van, nőtlen, gyermektelen, dologtalan. Régóta figyelem. Eleped valami érdekesért az életében. A szíve, korai szenvedéseitől kimerülten, pihen, mint a frissen gyógyult végtag, visszariad minden izgalomtól. De értelme, jótékonysága, erényei teret kívánnak, ahol megmutatkozhatnak, és mi ezt megszerezzük neki. Meg aztán nem lenne-e kár, ha Adrian géniusza úgy tűnne el a földről, mint a virág az ember nem járta hegyi úton, gyümölcstelenül? Azt hiszi, a Természet céltalanul hozta létre felsőrendű gépezetét? Higgyen nekem, arra született, hogy végtelen jót tegyen szülőhazájával, Angliával. Vagy Anglia nem áldotta-e meg pazarlóan származással, vagyonnal, tehetséggel, jósággal? Nem szereti és csodálja-e mindenki, és ő nem leli-e örömét kizárólag olyan erőfeszítésekben, amelyek kinyilvánítják a szeretetét mindenki iránt? Jöjjön, látom, már sikerült rábeszélnem, és támogatni fog, amikor este javasolni fogom őt a parlamentben.

− Kiválóan előadta az összes érveit – feleltem –, és ha Adrian beleegyezik, megdönthetetlenek. Csak egy feltételt szabok – semmit se tegyen Adrian hozzájárulása nélkül.

− Azt hiszem, igaza van – mondta Raymond –, bár először úgy gondoltam, másként intézem az ügyet. Legyen. Nyomban Adrianhez megyek, és ha hajlik a beleegyezésre, ön nem rontja le a munkámat azzal, hogy rábeszéli, térjen vissza, és változzon mókussá a windsori erdőn. Idris, ön sem lesz árulóm?

− Bízzon bennem – felelte Idris –, megőrzöm szigorú semlegességemet.

− Ami engem illet – mondtam –, túlságosan is meg vagyok győződve barátunk értékéről és a jótétemények gazdag aratásáról, amelyet Anglia betakaríthatna kormányzósága alatt, semhogy megfosszam honfitársaimat ettől az áldástól, amennyiben ő hajlandó azzal elárasztani őket.

Este Adrian meglátogatott minket.

− Önök is összeesküdtek ellenem – mondta nevetve –, és egy követ fújnak Raymonddal, amikor a szegény látnokot a fellegekből lerángatják, hogy a földi hatalom tűzijátéka és robbanásai fogják körül a mennyei sugarak és legek helyett? Azt hittem, jobban ismerem önöket.

− Én jobban ismerem önt – feleltem –, semhogy azt higgyem, boldog lenne ilyen helyzetben; ám a jó, amit másoknak tehet, indíték lehet, mert bizonyára eljött az ideje, hogy elméleteit gyakorlatban is kipróbálja, és olyan reformokat és változásokat eszközölhetne, amelyek elvezetnének a kormányzásnak ahhoz a tökéletes rendszeréhez, amelyet oly nagy élvezettel szokott felvázolni.

− Egy régen elfeledett álomról beszél – mondta kissé elfelhősödő arccal Adrian – gyerekkorom látomása régen elhalványult a valóság fényében; immár tudom, nem vagyok nemzetek kormányzására alkalmas ember, elegendő nekem, ha egészséges rendben tartom önnön halandóságom kis királyságát.

De nem látja, Lionel, nemes barátunk hajtóerejét, ezt a hajtóerőt, amelyről tán maga sem tud, de én igen. Lord Raymond nem arra született, hogy here legyen a méhkasban, és élvezetet találjon pásztori életünkben? Azt hiszi, elégedettnek kell lennie; azt képzeli, hogy a mostani helyzet eleve kizárja a hatalmasabbá válás lehetőségét; ezért, még a szíve mélyén sem tervez magának változást. De nem látja, hogy azzal az ürüggyel, hogy engem magas polcra emel, önmagának jelöl ki új utat, azt a cselekvési utat, amelyről régen letért?

Segítsünk neki. Ő, a nemes, a harcias, a nagy mindazokban a tulajdonságokban, amelyek férfiú elméjét és személyét ékesíthetik, ő alkalmas rá, hogy Anglia kormányzója legyen. Ha én azaz, ha mi javasoljuk őt, bizonnyal megválasztják, és abban a magas pozícióban méltó feladatokat talál majd kimagasló szelleme számára. Még Perdita is örvendezni fog. Perdita, akiben a becsvágy elfojtott tűzként égett, amíg hozzá nem ment Raymondhoz, amely esemény egy ideig minden reményeinek beteljesülését jelentette; Perdita boldog lesz urának dicsőségében és előmenetelében – és tartózkodón és takarosan nem lesz elégedetlen azzal, hogy abban ő is osztozik. Közben mi, országunk bölcsei, visszatérünk kastélyunkba, Cincinnatushoz hasonlóan [xxxviii], végezzük megszokott munkáinkat, amíg barátunknak nem lesz szüksége itt a jelenlétünkre és a segítségünkre.

Minél tovább érvelt Adrian a terv mellett, annál kivitelezhetőbbnek látszott. Az ő elképzelése, hogy soha nem lép a közélet színpadára, leküzdhetetlennek tetszett, és törékeny egészsége eléggé erős érv volt e mellett. A következő lépés az volt, hogy rávegyük Raymondot, vallja meg titkos vágyát a méltóságra és a hírnévre. Akkor lépett be, amikor beszélgettünk. Ahogyan Adrian fogadta a tervét, hogy jelöli a kormányzóválasztásra, a válaszai már felébresztették elméjében annak a témának a képzetét, amelyről éppen vitáztunk. Arca és viselkedése határozatlanságot és aggodalmat árult el, ám az aggodalom abból a félelemből eredt, hogy tervünket nem tudjuk végrehajtani, vagy ötletünk nem jár sikerrel, határozatlansága pedig a kétségből, megkockáztasson-e egy bukást. Néhány szavunk meggyőzte őt, és remény meg öröm csillogott a szemében; az elképzelés, hogy elindulhat egy, a korai habitusához és dédelgetett vágyaihoz oly hasonló pályán, ismét olyan energikussá és merésszé tette, amilyen régen volt. Megtárgyaltuk az esélyeit, a többi jelölt érdemeit és a szavazók természetét.

Végül is elszámítottuk magunkat. Raymond sokat veszített a népszerűségéből, és párthívei elhagyták. Távolléte a nyüzsgő színpadtól elfeledtette az emberekkel; korábbi parlamenti támogatói jobbára királypártiakból álltak, akik készek voltak bálványt faragni belőle, amikor a windsori gróf örököseként jelent meg, de közömbösek maradtak iránta, amikor nem más tulajdonságokkal és kiválóságokkal lépett elő, mint amilyennel ők maguk is sokan rendelkeztek. Még mindig sok barátja, csodálója volt, és kiváló képességei; jelenléte a házban, ékesszólása, beszéde és imponáló szépsége, úgy számoltuk, felvillanyozó hatással lesznek. Adriannek is, a pártszellemtől oly idegen, visszavonult természete és elméletei ellenére sok barátja volt, és őket könnyen rá lehetett venni, hogy az általa választott jelöltre szavazzanak.

… hercege és Mr. Ryland, Lord Raymond régi ellenfelei volt a többi jelölt. A herceget támogatta a köztársaság összes arisztokratája, mert benne látták megfelelő képviselőjüket. Ryland volt a népszerű jelölt; amikor Lord Raymond felkerült a listára, a siker esélye igen csekélynek látszott. Visszavonultunk a jelölését követő vitáról: mi, akik jelöltük, megalázva, ő a végletekig csüggedten. Perdita keserű szemrehányásokat tett nekünk. Igen nagy volt benne a várakozás; semmi ellenvetése nem volt a tervünk ellen, ellenkezőleg, szemlátomást kedvére volt; ám az elkerülhetetlen balsiker megváltoztatta gondolatai menetét. Úgy érezte, ha egyszer már felébresztettük, Raymond nem fog zokszó nélkül visszatérni Windsorba. Szokásai elszabadultak, nyughatatlan elméje felébredt álmából, mostantól élete végéig immár a becsvágy lesz a társa; és ha mostani próbálkozása nem jár sikerrel, Perdita előre látta, miféle boldogtalanság és gyógyíthatatlan elégedetlenség következik. Talán önnön csalódottsága még élesebbé tette gondolatait és szavait; nem kímélt minket, és saját gondolataink csak fokozták nyugtalanságunkat.

Nyomon kellett követnünk jelölésünket, és rá kellett beszélnünk Raymondot, hogy mutassa meg magát a választóknak másnap este. Sokáig makacskodott. Ballonra száll, elhajózik a világ egy távoli csücskébe, ahol nem ismerik a nevét, nem tudnak a megaláztatásáról. De ez haszontalan volt; próbálkozását feljegyezték, célját a világ tudomására hozták, szégyenét sosem lehet kitörölni az emberek emlékezetéből. Éppen annyi értelme volt elbukni harc után, mint elmenekülni vállalkozása kezdetén.

Amióta magáévá tette az ötletet, Raymond megváltozott. Levertsége és aggodalma elszállt, csupa élet és aktivitás lett. A diadal mosolya ragyogott az arcán, miután eltökélte, hogy célját a végsőkig követi, modora és kifejezésmódja mintegy vágyai teljesülését jövendölte. Nem így Perdita. Megrémítette Raymond vidámsága, mert nagyobb visszahatástól félt a végén. Ha Raymond megjelenése minket reménykedésre indított, Perditának csak annál jobban fájt. Félt szem elől téveszteni őt, ugyanakkor rettegett mindennemű hangulatváltozásától. Mohón hallgatta őt, ugyanakkor azzal kínozta magát, hogy szavainak a valódi jelentésüktől idegen, a reményeivel ellenkező jelentést tulajdonított. Nem mert jelen lenni a megmérettetésnél, ugyanakkor otthon kétszeres magány gyötörte. Sírt a kislánya fölött, úgy nézett, úgy beszélt, mintha valami szörnyűség bekövetkeztétől tartana. Félőrült volt a fékezhetetlen izgalom hatásaitól.

Lord Raymond rettenthetetlen önbizalommal és behízelgő beszéddel szerepelt a házban. Miután … hercege és Mr. Ryland befejezték beszédüket, elkezdte. Nyilvánvaló volt, hogy nem betanult leckét mond fel; eleinte habozott, meg-megállt eszméi ismertetésében, kifejezései megválasztásában. Fokozatosan belemelegedett; szavai könnyedén áradtak, nyelvezete csupa elevenség volt, a hangja csupa meggyőző erő. Visszatért korábbi életéhez, görögországi sikereihez, itthoni népszerűségéhez. Miért veszítené el ezt, most, hogy az azóta eltelt évek, a megfontoltság és a biztosíték, amelyet házassága nyújtott a hazájának inkább növelik, semhogy csökkentenék a bizalomra való jogát? Beszélt Anglia állapotáról, a biztonsága megőrzése és virágzása megszilárdítása érdekében szükséges intézkedésekről. Ragyogó képet festett jelenlegi helyzetéről. Ahogy beszélt, minden hang elült, minden gondolatot megszakított a feszült figyelem. Elegáns dikciója lebilincselte hallgatóinak érzékeit. Bizonyos mértékig arra is alkalmas volt, hogy összebékítse a pártokat. Származása tetszett az arisztokratáknak, a tény, hogy Adrian ajánlotta jelölt volt, és Adrian szoros kapcsolatban állt a néppárttal, ahhoz vezetett, hogy sokan, akik nemigen bíztak sem a hercegben, sem Mr. Rylandban, az ő oldalán sorakoztak fel.

A versengés éles és kétséges volt. Sem Adrian, sem én nem lettünk volna olyan aggodalmasak, ha a saját sikerünk függött volna erőfeszítéseinktől, csakhogy a barátunkat vettük rá erre a vállalkozásra, és a mi dolgunk volt, hogy biztosítsuk a diadalát. Idris, akinek a legjobb véleménye volt Raymond képességeiről, élénken érdeklődött az esemény iránt; és szegény húgom, aki nem mert reménykedni, és akinek a félelem nyomorúság volt, a nyugtalanság lázába merült.

Nap nap után megvitattuk az estékre vonatkozó terveinket, és minden este újabb vitákat hozott, amelyek nem vezettek eredményre. Végre elérkezett a krízis: az az este, amikor az oly sokáig késlekedő parlamentnek választania, döntenie kellett: amint elmúlt az éjfél, és elkezdődött az új nap, az alkotmány értelmében a parlamentnek fel kellett oszlania, hatalma megszűnt.

Raymond házában gyűltünk össze, mi meg a támogatóink. Fél hatkor átvonultunk a parlamentbe. Idris megpróbálta megnyugtatni Perditát, ám szegény lányt az izgatottsága megfosztotta minden önuralmától. Fel-alá járkált a szobában, vadul nézett minden belépőre, azt képzelve, hogy éppen végzetének hírhozója lesz az. Igazságot kell szolgáltatnom kedves húgomnak: nem önmagáért gyötrődött így. Egyedül ő tudta, mekkora súlyt fektet Raymond a sikerére. Még előttünk is vidámságot és reményt mímelt, és olyan jól mímelte, hogy nem gyanítottuk, titkon hogyan működik az elméje. Néha egy-egy ideges rángás, egy-egy élesen disszonáns hang és a szórakozottság pillanatnyi rohamai árulták el Perditának, milyen erőszakot tesz magán Raymond, de mi, akik csak a terveinkkel törődtünk, csak készséges kacagásait, alkalomhoz illő tréfáit, szellemének kiapadhatatlan áradását vettük észre. Meg aztán, Perdita vele volt akkor is, amikor visszavonult, tanúja volt az erőltetett vidámságot követő szeszélyességnek, észrevette, hogy Raymond nyugtalanul alszik, fájdalmasan ingerlékeny – egyszer könnyezni is látta –, miközben Perdita könnyei szinte szakadatlanul folytak, amióta megpillantotta azokat a nagy könnycseppeket, amelyeket a csalódott büszkeség csalt Raymond szemébe, de amelyeket a büszkeség sem tudott elűzni. Nem csoda, hogy Perdita érzései erre a fokra emelkedtek! Én így magyaráztam magamnak izgalmát; de ez nem volt minden, és a folytatás egy további okot is felfedett.

Indulás előtt megragadtunk egy pillanatot, hogy elbúcsúzzunk a szeretett lányoktól. Jómagam nemigen reménykedtem sikerben, és kértem Idrist, hogy vigyázzon a húgomra. Amikor az utóbbihoz léptem, megragadta a kezemet, és behúzott egy másik szobába; a karomba vetette magát, sírt, és hosszan, keserűen zokogott. Próbáltam megnyugtatni, bíztattam, hogy reméljen; megkérdeztem, ugyan miféle szörnyű következményei lehetnek a kudarcnak.

− Bátyám – kiáltotta – gyermekkorom oltalmazója, drága, legdrágább Lionel, a sorsom egy hajszálon függ. Most mind itt vagytok körülöttem – te, kisded korom társa, Adrian, aki oly drága nekem, mintha vérrokonom volna, Idris, szívem nővére és bájos ivadéka. Ez, ó, talán ez az utolsó alkalom, hogy így vesztek körül!

Hirtelen elhallgatott, majd felkiáltott.

− Mit mondtam? Ó, én ostoba, álnok lány! − Vadul nézett rám, aztán hirtelen lecsillapította magát, elnézést kért, ahogyan mondta, értelmetlen szavaiért, és hozzátette, hogy nyilvánvalóan nem épeszű, mert amíg Raymond él, neki boldognak kell lennie; és akkor, bár még mindig sírt, megengedte, hogy távozzam. Raymond csak akkor fogta meg a kezét, amikor indult, nyomatékosan nézett rá, Perdita intelligens beleegyező tekintettel viszonozta a tekintetét.

Szegény lány! Mit szenvedett! Sosem tudtam Raymondnak egészen megbocsátani, hogy ilyen megpróbáltatásokat kényszerített rá, lényegében önzésből. Mert azt tervezte, ha mostani próbálkozása nem sikerül, anélkül, hogy elbúcsúzna tőlünk, útra kel Görögországba, és soha többé nem keresi fel Angliát. Perdita csatlakozott vágyaihoz; mivel Raymond elégedettsége volt életének legfőbb célja, élvezeteinek koronája, ám hogy elhagyjon mindannyiunkat, legboldogabb éveinek szeretett társait, és közben titkolja ezt az ijesztő elhatározást, olyan feladat volt, amely kis híján ép elméjébe került. Perdita már meg is szervezte távozásukat, megígérte Raymondnak ezen a döntő estén, hogy kihasználja távollétünket, és megteszi az út egy részét, Raymond pedig, miután veresége bebizonyosodott, megszökik tőlünk, és követi őt.

Bár, amikor értesültem erről a tervről, keserű sértésnek fogtam fel, hogy Raymond ily csekély figyelmet szentel a húgom érzéseinek, a megfontolás arra a következtetésre vezetett, hogy Raymond olyan erős izgalom hatására cselekedett, amely elvette józan eszét, így aztán mentes a hiba bűnétől is. Ha engedte volna, hogy tanúi legyünk izgatottságának, inkább a józan ész útmutatásait követte volna, ám erőfeszítései, hogy fegyelmezettséget mutasson oly nagy hatással voltak az idegeire, hogy elpusztították az önuralomra való képességét. Meggyőződésem, hogy a legrosszabb esetben is visszatért volna a tengerpartról, hogy elbúcsúzzon tőlünk, és beavasson a terveibe. Ám a Perditára kirótt feladat így sem volt kevésbé fájdalmas. Esküt is kicsikart tőle, hogy megőrzi a titkot, és Perdita szerepe a drámában, mivel egyedül kellett eljátszania, a leggyötrelmesebb volt, amit csak el lehetett képzelni. De visszatérek elbeszélésemhez.

A viták eleddig hosszadalmasak és hangosak voltak, már csak a késlekedés végett is elhúzták őket. De most mindenki félt a végzetes perctől, és még mindig nem döntötték el a választást. Szokatlan csend uralkodott a házban, a képviselők suttogva beszéltek, és a megszokott ügyintézést sietség és csendesség váltotta fel. A választás első fokán … hercegét kidobták, tehát Lord Raymond és Mr. Ryland között kellett dönteni. Az utóbbi biztos volt a győzelemben Raymond megjelenéséig, amióta azonban felkerült a neve a listára, mohón gyűjtötte a szavazatokat. Minden este felbukkant, pillantásait türelmetlenség és düh jellemezte, komoran nézett ránk a St. Stephen Terem túloldaláról, mintha összeráncolt homloka önmagában elhomályosította volna reményeinket.

Az angol alkotmányban minden szabály a béke minél biztosabb megőrzését szolgálta. Az utolsó napra csak két jelölt maradhatott, és hogy a köztük lévő küzdelmet lehetőleg megakadályozzák, pénzt ajánlottak fel annak, aki önként lemond törekvéséről, nagy jövedelemmel és megbecsüléssel járó pozíciót kapott és azt az ígéretet, hogy a következő választásnál elősegítik a győzelmét. Fölösleges mondanom azonban, hogy nem adódott egyetlen példa sem, amikor bármelyik jelölt ehhez a kibúvóhoz folyamodott volna, aminek eredményeként a törvény elavult, tárgyalásaink során sem említette senki. A legnagyobb meglepetésünkre, amikor javasolták, hogy alakítsunk bizottságot a kormányzó megválasztására, az a képviselő, aki Rylandet javasolta, felállt, és közölte velünk, hogy a jelölt lemondott törekvéséről. Bejelentését először csend fogadta, ezt zavart mormogás követte, és amikor az elnök bejelentette Lord Raymond törvényes megválasztását, kitört a kiáltozás és a diadalmas taps. Úgy tetszett, messze mindennemű vereségtől való félelemtől, hogy ha Mr. Ryland nem mondott volna le, akkor is az összes hang a mi jelöltünk javára egyesült volna. Az történt, hogy miután elvetették a versengés ötletét, minden szív visszatért a kiváló barátunk iránti korábbi tisztelethez és csodálathoz. Mindenki úgy érezte, hogy Angliának sosem volt alkalmasabb kormányzója a magas hivatal fárasztó munkáinak elvégzésére. Sok hangból összeállt egyetlen hang visszhangzott a teremben, Raymond nevét harsogták.

Ő belépett. Én az egyik magasabban lévő helyen ültem, és láttam őt előremenni a képviselőház elnöki asztalához. Természetének veleszületett szerénysége diadalmaskodott a győzelem fölött érzett örömén. Félénken nézett körül, mintha fátyol lett volna a szeme előtt. Adrian, aki mellettem volt, leugrott a padsorból, és egy pillanat alatt mellette termett. Megjelenése újraélénkítette barátunkat, és amikor eljött az ideje, hogy beszéljen és cselekedjen, habozása eltűnt, és mindenkit túlragyogott fenségében és diadalában. Az előző kormányzó feleskette, átadta neki hivatalának jelképeit, elvégezte a beiktatás szertartását. Aztán a ház feloszlott. Az állam főbb vezetői tömörültek az új tisztségviselő körül, és elkalauzolták a kormányzati palotába. Adrian hirtelen eltűnt, és mire Raymond támogatói csupán belső baráti körünkre redukálódtak, visszajött Idrisszel, hogy az gratuláljon barátjának a sikerhez.

De hol volt Perdita? Amikor nagy műgonddal biztos búvóhelyet biztosított a kudarc esetére, Raymond elfelejtette megszervezni, hogyan értesüljön Perdita a sikeréről, az pedig izgatottabb volt, semhogy visszatért volna ehhez a körülményhez. Amikor Idris belépett, Raymond annyira megfeledkezett magáról, hogy a húgomat kérette; egyetlen szó, amely beszámolt Perdita titokzatos eltűnéséről, kijózanította. Adrian, igaz, már elment keresni a szökevényt, azt képzelve, hogy fékezhetetlen aggodalma Perditát a Ház környékére vezette, és valami sötét esemény tartja vissza. Ám Raymond, mindennemű magyarázat nélkül, hirtelen ott hagyott minket, és egy újabb perc múlva már hallottuk galoppozni az utcán, a földön vihart széthintő szél és eső ellenére. Nem tudtuk, milyen messzire kell mennie, és kisvártatva távoztunk, feltételezve, hogy nemsokára vissza fog térni a palotába Perditával, és hogy nem sajnálják majd, ha magukban lehetnek.

Perdita a gyermekével Dartfordba érkezett, sírva és vigasztalhatatlanul. Mindent úgy rendezett el, hogy utazásukat folytatni tudják, és bájos alvó terhét az ágyra téve, több órát töltött heves szenvedéssel. Néha az elemek háborúját figyelte, azt gondolva, azok is neki üzentek hadat, és komor csüggedésben hallgatta az eső kopogását. Néha a gyermeke fölé hajolt, kutatva az apjához való hasonlatosság nyomait, és félve, hogy későbbi életében a kislány ugyanolyan szenvedélyeket és fékezhetetlen impulzusokat mutat majd, amilyenek Raymondot boldogtalanná tették. Aztán büszkén és örömmel fedezte fel a kislány vonásaiban a szépségnek ugyanazt a mosolyát, amely gyakran ragyogott Raymond arcán. A látvány megnyugtatta. A kincsre gondolt, amelyet urának szerelme jelentett neki, urának a kortársait felülmúló eredményeire, géniuszára és a hozzá való hűségére. Mindenről, ami a világon az övé volt, Raymondot kivéve, lemondana, gondolta kisvártatva, nem, mindezt örömmel odaadná engesztelő áldozatként, hogy biztosítsa a legfőbb jót, amit Raymondban megtarthat. Hamarosan meggyőződésévé vált, hogy a sors ezt az áldozatot követeli tőle, annak jeléül, hogy hű Raymondhoz, és ezt vidáman kell tennie. Elképzelte magának az életüket azon a görög szigeten, amelyet Raymond választott visszavonulásuk helyéül, a maga feladatait az ura megnyugtatásában, a szépséges Clara nevelésében, a lovaglásokat az ura társaságában, hogy életét az ura vigasztalásának fogja szentelni. Ez a kép ekkor oly ragyogó színekben pompázott előtte, hogy immár az ellenkezőjét félte, a ragyogás és a hatalom életét Londonban, amikor Raymond nem csak az övé lesz már, ő pedig nem a boldogság egyetlen forrása lesz az urának. Ami csak őt illette, a kudarcban kezdett reménykedni, és csupán Raymond kedvéért ingadoztak az érzései, amikor hallotta a férfit belovagolni a fogadó udvarára. Hogy az ura egyedül jön hozzá, vihartól tépázva, nem törődve csak a gyorsasággal, mi mást jelenthet, mint hogy legyőzötten és magányosan elhagyják szülőhazájukat, Angliát, a szégyen helyszínét, és elrejtőznek a görög szigetek mirtuszligeteiben?

Egy pillanat alatt a férfi karjában volt. Sikerének tudata azonban annyira Raymond részévé vált, hogy elfelejtette: tájékoztatnia kellene róla társnőjét is. Perdita a férfi ölelésében csak édes biztosítékát érezte annak, hogy amíg ő Raymondé, az nem fog csüggedni.

− Ez kedves – kiáltotta –, ez nemes, egyetlen szerelmem! Ó, ne félj megszégyenüléstől vagy balszerencsétől, amíg a tiéd Perdita, ne félj bánattól, amíg a gyermekünk él, és mosolyog. Menjünk, ahová csak akarod, a minket kísérő szerelem elűz minden bánatot.

Raymond karjában így beszélt Perdita, és hátrahajtotta a fejét, egyetértést keresve szavaival az ura tekintetében – ám az kimondhatatlan örömmel ragyogott.

− Ugyan már, én kis kormányzóné úrnőm – mondta Raymond játékosan –, miről beszélsz? És miféle takaros tervet szőttél száműzetésről és elfeledettségről, amikor ragyogóbb hálót, aranyfonállal átszőtt anyagot kell valójában szövögetned?

Homlokon csókolta Perditát – de a kiszámíthatatlan lány, aki félig sajnálta, hogy győzött, akit felizgatott a gondolatok gyors változása, arcát az ura mellébe fúrta, és sírt. Raymond vigasztalta, belécsöpögtette a maga reményeit és vágyait, és Perdita arca hamarosan együtt érzőn ragyogott. Milyen nagyon boldogok voltak azon az éjszakán! Milyen túláradó volt az örömük!